Zsid 2,10-18; 5,5-10.

10 Mert az volt méltó Istenhez, akiért van a mindenség, és aki által
van a mindenség, hogy őt, aki számtalan fiát vezeti dicsőségre,
üdvösségük fejedelmét szenvedések által tegye tökéletessé. 11 Mert a
megszentelő és a megszenteltek mind egytől származnak, ezért nem
szégyelli őket testvéreinek nevezni, 12 amikor így szól: "Hirdetem
nevedet testvéreimnek, a gyülekezet körében dicsérlek téged." 13 És
ismét: "Én őbenne reménykedem" majd újra: "Íme, itt vagyok, én és a
gyermekek, akiket az Isten adott nekem." 14 Mivel pedig a gyermekek test
és vér részesei, ő is hozzájuk hasonlóan részese lett ezeknek, hogy
halála által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon, vagyis az
ördögöt; 15 és megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt
egész életükben rabok voltak. 16 Mert nyilván nem angyalokat karol fel,
hanem Ábrahám leszármazottait karolja fel. 17 Ezért mindenben hasonlóvá
kellett lennie a testvéreihez, hogy irgalmas és hű főpap legyen az Isten
előtti szolgálatban, hogy engesztelést szerezzen a nép bűneiért. 18
Mivel maga is kísértést szenvedett, segíteni tud azokon, akik kísértésbe
esnek.
5,5 Ugyanúgy a Krisztus sem maga dicsőítette meg magát azzal, hogy
főpap lett, hanem az, aki így szólt hozzá: "Az én fiam vagy, ma
nemzettelek téged." 6 Ahogyan másutt is mondja: "Pap vagy te örökké,
Melkisédek rendje szerint." 7 Ő testi élete idején könyörgésekkel és
esedezésekkel, hangos kiáltással és könnyek között járult az elé, akinek
hatalma van arra, hogy kiszabadítsa őt a halálból. És meghallgattatott
istenfélelméért. 8 Jóllehet ő a Fiú, szenvedéseiből megtanulta az
engedelmességet, 9 és miután tökéletességre jutott, örök üdvösség
szerzőjévé lett mindazok számára, akik engedelmeskednek neki. 10 Mert az
Isten őt a Melkisédek rendje szerint való főpapnak nevezte.

                              ÚJ ÉLET


A keresztség által ugyanis eltemettettünk vele a halálba, hogy
amiképpen Krisztus feltámadt a halálból az Atya dicsősége által, úgy mi
is új életben járjunk. (Róm 6,4)

Azok, akik megkeresztelkedtek boldogok, hogy felismerték Isten
kegyelmét, de aggódnak is, hogy mi lesz ezután. Hitvallásunk milyen új
változtatásokra fog késztetni bennünket? Másképp teszünk majd dolgokat,
mert alávetettük magunkat Isten akaratának (vagy legalábbis elszántuk
magunkat, hogy megtanuljuk)? Hogyan tanulunk meg a kegyelemre
hagyatkozni?
Néhány hasonló kérdéssel Jézus is szembenézett. Ő Isten is volt, és
tudta, mit jelent a világ dolgaival törődni. Mint ember, Jézus
feltételezhetően néhány hasonló szorongást élt át - és ellenállást is
olykor - amit mi is érezhetünk a jövőnkkel kapcsolatban. Minden
szorongás vagy ellenállás ellenére alávetette magát a keresztségnek,
hogy betöltsön minden igazságot (Mt 3,15). Amint kiemelkedett a vízből,
örömmel hallhatta az Atya helyeslését. Nem sokkal később nehéz
kísértésekben volt része. Utána pedig odaszánását tettekben fejezte ki.
Itt láthatjuk, hogy a víz Isten velünk kötött szövetségében központi
szerepet tölt be. A keresztség két dologra emlékeztet: Isten nagylelkű
és eltörölhetetlen ajándékára, a kegyelemre; és ígéretére, hogy velünk
lesz életünk küldetésének teljesítésében.

Imádság: Urunk, dicsérni akarunk téged, de félünk is attól, hogy mi
lesz, ha igazán alávetjük magunkat akaratodnak. Segíts ígéreteidre és
kegyelmedre támaszkodni. Ámen.