Az ördög is fél...

Van, volt, lesz. Ez ugye, nagy igazság? Igen... de miért is? Vannak dolgok, amelyek alapvetően nem változnak. Nem azt jelenti ez természetesen, hogy az abszolút hibernáció "lejegelte" ezeket, de azt igen, hogy karakterében bizonyos dolgok az életben nem változnak. Ilyen az ember is - szerintem: nem változik alapvetően.

Csillaghálóban hányódunk
partravont halak,
szánk a semmiségbe tátog,
száraz űrt harap.
Suttogón hiába hív az
elveszett elem,
szúró kövek, kavicsok közt
fuldokolva kell
egymás ellen élnünk-halnunk!
Szívünk megremeg.
Vergődésünk testvérünket
sebzi, fojtja meg.
Egymást túlkiáltó szónkra
visszhang sem felel;
öldökölnünk és csatáznunk
nincs miért, de kell.
Bűnhődünk, de bűnhődésünk
mégse büntetés,
nem válthat ki poklainkból
semmi szenvedés.
Roppant hálóban hányódunk
s éjfélkor talán
étek leszünk egy hatalmas
halász asztalán.

(Pilinszky János)

Valahol, valami el van rontva ebben a világban. Korábban, amikor még alig pelyhedzett valamicske szőr az államon, azt hittem, hogy a hit az egy olyan dolog, ami leginkább azért szükséges, hogy az életem teljes legyen, nem pedig azért, hogy egyáltalán képes legyek élni. Ma már ez utóbbit hiszem. Mit hiszem! Tudom is... enélkül ugyanis semmit nem lehet tenni, mert a folyamatos félelem, az értelmetlenség érzése, a csalódás mind összetörni akarja lelkemet. A száraz űr, amely édes nedűként jelenik meg, még jobban szárítja a torkom, és rájövök, hogy bár Mindenkiben van jó, de sajnos mindenkiben él / Egy olyan gonosz szellem, amitől az ördög is fél (Fankadeli).
Egy világ, amelyben nem lehetünk őszinték, amely elriaszt és hazugságokkal elvesz tőlünk olyan dolgokat, amelyeket többet vissza nem szerezhetünk, egy világ, amelyben azt mondhatják olyanok, akik nem is ismernek, hogy "ahogy téged ismerlek, elképzelhetőnek tartom, hogy" - hadd fejezzem be - a legnagyobb gonoszság is ráfér az arcodra, nem jó élni. De azt tapasztaltam meg, hogy nem is emiatt a leginkább lehetetlen, hanem azért, mert önmagunkban csalódunk. Az a bizonyos bennünk élő másik, akivel nem tudunk mit kezdeni, akiről nem tudjuk, hogy most valós vagy csupán virtuális, komolyan kell vennünk vagy nem. Ez a dichotómia, amely meg tudja ölni az embert. Megölni lélekben. Emiatt nem tudunk sokszor másoknak megbocsátani, mert magunknak sem tudunk. És amikor nem tudunk magunknak megbocsátani, akkor hogyan tudnánk másoknak? Ahogy az a kérdés is itt van bennem: Istennek hogyan hagyhatnám, hogy megbocsásson, amikor nem hiszem el, hogy lehetséges a megbocsátást megélnem? Amikor Isten újjáteremt, akkor megváltozom? Valamilyen értelemben igen, de abban az alapvető értelemben nem, hogy ember vagyok és maradok. Az óember és az újember, mint az Isten kegyelme nélkül és az azzal élő ember képe, más, de mindkettő ember. Mindkettő én vagyok. És ennek súlya nagy. Mert bár a kegyelem már régóta átölel, de a világ nem ereszt, amelyben leginkább csak elvesztett tökéletes embervoltom kiteljesedésének lehetősége adott legfeljebb. És ez az énem olyan, mint a pókember, amikor nem a szokásos kép-piros jelmezét ölti magára, hanem ő lesz a fekete pókember, amely sokkal energikusabb is tud lenni, mint kék-piros énje, de egyben a jóra való lehetőséget is megöli. Minden nap azért fohászkodom az Örökkévalóhoz, hogy ettől óvjon meg, és adja, hogy inkább tudjak, akár balfácán módon is, de megpróbálni követni valamiféle értékrendet, mintsem, hogy a gonosz győzzön felettem és bennem, mert az, amitől "az ördög is fél", nem likvidálható ebből a világból, legfeljebb kezelhető. Nem katapultálhatok az életemből, legfeljebb a földet érésbe van beleszólásom. És ezt Isten kezébe helyezem le mindig...

Turcsik Ferenc.