Az ember itt a földön nem is annyira lépésről lépésre vándorol, mint inkább keresztről keresztre száll. Még ha ez geometriai ellentmondás is.

Tragikum és reménység egyszerre.

A teljes elhagyatottságnak és kiszolgáltatottságnak ama metszőpontja,
ahol a lélek egyedül képes önmagát végül is egészében és véglegesen Isten kezére adni.

Az első kereszt a gyerekkor keresztje.

Félelemből és bizalomból ácsolták.

Méretre nem nagyobb egy kitárt karú gyermeknél. De épp ettől kereszt:

testünkre és lelkünkre szabott ellentmondás. Lényege szerint se
nagyobb, se kisebb a későbbieknél. Emberszabású és embertelen.

A „boldog gyerekkor" puszta önámítás. Gyermeknek
lenni éppoly nehéz, mint aggastyánnak. Ahogy a gyermekkor boldogsága se más, mint az öregkoré. A kereszt tragikus
metszőpontja ugyanis legfőbb vigaszunk, reménységünk helye is:

derű és tragikum egy helyről fakad, bár látszatra kizárják egymást. Ezt minden nagy vallás és kultúra tudta. De legszebben Jézus „fogalmazta meg": „Boldogok, akik sírnak".
És van mélyebb sírás a gyermeksírásnál?

A második kereszt a kamaszkoré.

Egyik ágának fölismerés, másik ágának tévelygés a neve.

Elég Rimbaud zseniális illuminációira és abszintos talajvesztésére gondolunk.

Egy kissé, vagy talán nem is kissé, minden kamasz „kölyök Shakes-
peare". Komoly kereszt a kamaszok keresztje.

Szálkáiról elég meggyőződnünk a Tékozló Fiú könnyeiből.

Ez a fiú bűnösségében a leghitelesebb szimbóluma Isten Fiának,

ahogy az elveszett bárány Isten Bárányának. Hogyan lehetséges ez?
Talán mivel a szimbólumok „anyanyelve" is az ellentétek találkozója, akár a kereszt két ága. S hogy ez a találkozás lehetséges, mi több, az egyetlen és legfőbb találkahelye a szétfeszülő mindenségnek, arra csak egy magyarázat van.

Az, hogy túl mindenen, már itt a Földön egyek vagyunk az
Atyában.

A harmadik kereszt a felnőttkor keresztje.

Minden kereszt közül talán a legmeredekebb.

Széthúzó találkozó két ága.
Most kell beilleszkednünk a világba, s ugyanakkor megtanulnunk lemondani róla.

Ennek a keresztnek a metszőpontja ahová fejünk illeszkedik, fejünket illesztették - talán legjobban példázza az evangéliumi paradoxont:

„Aki meg akarja nyerni életét, veszítse azt el..."

Most kell a legvilágosabban tudnunk, hogy ház és kocsi nem lehet otthonunk.

Minden és mindenki erre szorít.

Most kell Jézusra gondolnunk, most Van Goghra, most Schubertre.

Most kell leginkább ellenállnunk a föld vonzásának, a szeretet és igazság vér szerinti értelmezésének.

Ahogy azt Jézus vallotta: aki az igazságban egy
velem, az az én testvérem, az az én rokonom, az az én
anyám... Kemény szavak a világ szemében. De a kereszten?
Ott e beszéd a szelídség Istenének legszerelmetesebb vigasza.

Az egyedül lehetséges haza jóhíre.

Az utolsó kereszt az öregkoré.

A legsúlyosabb és a legkönnyebb kereszt, mivel az utolsó.

Ezért egyszerre a legirreálisabb és legreálisabb.

Olajfák kertje, agónia a neve.

Három fajtáját ismerjük. Az egyik Jézusé. A második a jobb, a har-
madik a bal latoré. Nekünk, esendő embereknek, ha utolsó
„keresztünkről" beszélünk, gondolkodunk: épp elegendő a
jobb lator keresztjét „választanunk".

Hogy mit jelent ez:

Először is: hogy szívünket és szemünket a középső keresztre
függesztjük, önbizalmunkat bizalomra, igazunkat igazságra,
féltékenységgel vegyes „szeretetünket", szeretetre, ítéleteinket bűnbánatra és beismerésre cseréljük fel.

„A többi néma csend"... vallotta Hamlet.

És a jobb lator: „A többi kegyelem.

A többi tiszta csend..." A többi: a kereszt, minden ellentmondás fölülmúlása, végleges elnémulása. Végre és vé-
gül a béke - mindennel és mindenkivel.

És a bal lator keresztje?
Bízzunk benne, hogy az Atya, mindannyiunk irgalmas Istene, ezt a végső pillanatig fönntartott, kifeszített ellentmondást, békétlenséget és meghasonlást, azt a fanatikus megosztottságot is ellenállhatatlan kegyelmébe fogadta, mindennel és mindenkivel egyesítette az ő isteni békéjében, és nem engedte át a mindent és mindenkit kirekesztő semminek. Hinnünk kell, hogy isten egyenesen elvárja tőlünk, hogy egyetlen bal latorról se feledkezzünk el. Erre Jézus a példánk.
Igaz, barátságába fogadta a jobb latrot, de egyetlen ítélkező
szava se volt a bal latorhoz. Kihűlő és elnémuló ajka egyetlen nagy imádság volt - valamennyiünkért.

Pilinszky János